❀ Hol az otthonom? ❀
Egy átlagosnak tűnő nap van ma, Csíkszeredából Marosvásárhelyre utazunk, ketten. A kicsit sem kellemes váróteremben sikeresen megvásároltuk a jegyet és várjuk a járatot, ami hamarosan érkezik.
Egy hangos beszélgetésre lettünk figyelmesek, ahogy a pénztárnál egy idős néni próbál jegyet venni. Nyolcvanon túl volt, egy táskával és bottal a kezében áll az ablaknál. Utazni akar, azt mondja: "Haza akarok menni!"
Még nem értjük, hogy miről van szó, csak érezhető a levegőben, hogy itt hosszabb a történet annál, ami most kilátszik ebből. Leül mellénk és láthatóan szomorú. Talán éhes is. A társam gyorsan vesz neki egy szendvicset, ő pedig hálásan kezdi mesélni a helyzetet, amiben van. Kiderül, hogy elszökött a jelenlegi otthonából és a valódi otthonába szeretne utazni. Elmondja, hogy a "családja" nem bánik jól vele a környező faluban lévő új otthonában, hiányzik az otthona, így megszökött, még a gyógyszereit sem vette be, csupán egy dolog lebeg előtte: A vágy és a remény: Hazamegy.
Leírhatatlan érzés vesz hatalmába, mintha egy egész életet látnék magam előtt lepörögni, élményekkel, fájdalommal, elmúlással. És kérdések sorozata jön elő, amit hangosan ki is mondok a társamnak: Hol lehet a férje? Mi fájhat ennyire neki? Milyen lehet az igazi "hazája"? Hol marad a kiskertben tevékenykedő fejkendős néni képe a szemem elől?
A gyötrődéseit látva, eszembe jutnak a mi vergődéseink. Olyan sokszor vagyunk hazátlanok a hazánkban, a környezetünkben, önmagunkban. Mintha nem találnánk valamit, aminek ott lenne a helye az életünkben... De megpillantom a néni szemében a tenni akarást, azt a hitet, amivel ő elindult a faluból és elhatározta, hogy megkeresi a boldogságát. Fizikailag meggyötört, sok harcot megvívott nőről van szó, aki nem kell sokat elmondjon magáról ahhoz, hogy megértsük őt.
Megszületik a vágy, eldönti, megteszi az első lépést...
Belegondolok, hogy mi az én életembe, amiért igazi lépéseket teszek? Ki az, akiért képes vagyok reggel az ágyból megmozdulni és elindulni? Ki az, akit nem restellek felhívni telefonon? Ki az, akit akkor is észreveszek, amikor még önmagamhoz sincs kedvem?
Mintha az idő felgyorsulna. Megmozdul bennem egy hang: bárcsak hazaérne a néni! Egyre hevesebben ver a szívem, teljes lélekkel drukkolunk a magas váróteremben, hogy megérkezzen a vonat, időben és most az egyszer nem bánom, ha a miénk késik. Elterveztük a társammal, hogy segíteni fogunk neki megkeresni a megfelelő helyet és segítünk abban is, hogy fel tudjon szállni. Mintha életünk legfontosabb küldetése lenne, úgy figyelünk és némán cselekszünk (egyelőre magunkban)
Kinyílik az állomás-ajtó, két nő lépik be és jön velük az érzés is: A vonat elkésett.
Mogorván rászólnak a nénire, hogy mégis miért szökött meg otthonról? Ő pedig majdnem sírva mondja az elfáradt hangján: Haza akarok menni...
Hirtelen számára távolabb került a "haza" minden távolságnál. A pénztárnál visszaváltják a jegyet, amit a félretett nyugdíjából vett és kiráncigálják az ajtón, hogy "hazavihessék" oda, ahol neki lennie kell...
Hol a történet vége? Talán benned, akiben megszületett a vágy valamire, de nem tetted meg az első lépést....vagy bennem, amikor céltalanul ébredek....vagy bennünk, amikor egymást meg kellene értsük...
Azóta sokszor eszembe jut, hogy vajon hazaárt-e? Vagy végleg HAZAMENT oda, ahol örök nyugalom vár rá?
De itt van előttem az érzés, amit akkor ott éreztem: Fiatalok vagyunk, tele erővel és talán nincsenek olyan kristálytiszta vágyaink, mint annak a néninek, aki ott a bőrtáskájába vitte magával az imakönyvét és a szívében élő emlékek erőt adtak arra, hogy útra keljen.
Milyen lehetett az igazi "OTTHON" számára? Akkor is értékes, ha már semmi nem a régi ott?
Az otthonra mindannyian vágyunk. Létezik egy hely, ahol egyetlen karcolás sem véletlen a falon és ahol biztonság van, ha becsukjuk magunk mögött az ajtót. Ez a hely valóban létezik...Ha máshol már nem, de a szíveinkben igen...