❀ Ő... ❀
Ismét egy szombat délelőtt. Egy nagy áruházban intézném a dolgaimat, de fél óra sétálás után érzem, hogy elfáradtam. Egy nyitott étteremben megkeresem a legkevésbé zajos helyet és leülök. Szeretek egyedül lenni és nézni, ahogy az emberek jönnek-mennek és hoznak magukkal "valami magukból".
A mellettem ülő asztalnál esküvős albumot nézegetnek, az előttem lévő édesapa a gyermekét eteti, a sorban a srác haját igazítja egy okostelefon tükrében... és viszonylag egyszerűnek tűnik a történet...De nyitva tartom az antennáimat, szívem-lelkem-agyam és bár nem koncentrálok túlságosan, de valami figyel bennem...
Nem hagy hidegen, ahogy a nyüzsgésben hirtelen felfedezem őt...
Különleges valamiért, meglep, ahogy elkezdődik bennem egy történet a szemlélődés alatt. Próbálok mindentől elvonatkoztatni és ott lenni, közel hozzá. Bár mozdulatlanul ülök... Szinte érzem, ahogy az emberek rámnéznek és nem értik a kiváncsiságomat, mert ebben a városban minden nagyon de nagyon megszokott, igazán különös dolgok nem is történnek... Érzem, ahogy tátott szívvel várok ott és máris körülvesznek a gondolatok.
Nagymamája egy igazán megtört nő, mozdulataiban, arcában túlcsordul a fájdalom, mégis teljes mértékben nagymama. Egész lényével az unokája körül mozog. Mondhatni, mint bármelyik nagymama... Lépést tesz a gyermekéért és feláldozza magát. A szeretete érezhető szavak nélkül, áthalad rajtam...a képzelet segít, hogy megértsem a súlyát.
-Nagyi, én is akarok gyorsételt, a legdivatosabból, mint a többiek- szinte hallszik, ahogy könyörög az arcával.
-Fiam, nem a legjobb választás, keressünk valami mást...valamit, ami egészségesebb... Mondjuk menjünk oda, távolabb!
Közben lepereg előttem, ahogy a csalódott unoka saját harcát vívja az élettel. Hasonló akar lenni, mint mások...hasonlóan szép, hasonló göncökben járni, majszolni a mekis kaját, rohanni és közben normális emberi életet élni.
Továbbálnak, nekem meg a jövő-menő tömeget bámulva egyre jobban mardosó érzésem támad. Valami nem jól van így. Kirakat emberek rohangálnak a plázában, álarcos ruhákba bújva, divat-diktátorok karmaiban kapálózva keresnek valamit....a sarkon festékes üzletben, festékes hölgyek festenek képet nekünk önmagukról...
... eközben egy sértetlen lélek azon bánkódik, hogy az élete nem teljes, mert köze nincs ehhez a kavalkádhoz.
....mert ő más... a külseje "torz" -ha egyáltalán megmerjük fogalmazni ezt.
...az értelme gyermekkorban maradt...
...a nagymama sok éjszakát virrasztott fölötte...
...a szülei... ők nincsenek itt.
...a nagymama most is csak kivitte a nagyvilágba, az "életbe".
Pár perc múlva megkapom a felfújt mekis ételt és felfordul vele együtt a gyomrom. Meglátom a papírdobozt a szalmakrumplival és rájövök: több pénzbe került a csomagolás, mint maga az étel...!
Igazából ezt adják el nekünk...az illúziót...
Az első szalmapityókához érek, amikor felpillantok az asztaltól és meglátom ismét őt.
Sorban állnak az illúzióért... A megvesztegetett világ enni ad és közben fogyatékosnak tekint...
Nemcsak őt. Téged is!
Felkiált bennem a Lélek: Isten a saját képmására teremtett! .... őt... engem és... téged!
Ez a fogyatékos fiú csak egy volt a többszáz emberből, aki azon a napon ott megfordult...talán a története sem az, amit én láttam...
... sorsok, büszke és fájdalmas lépések. Emberek és emlékek...Te hogyan sétálnál ma ott ? És hány gramm illúziót vennél a szénhidrát mellé?...